# 1 - Alváshiány vagy ez tényleg ő?

Sziasztok!

Meghoztam nektek az első részt. Bár nehezen vettem rá magam, hogy megírjam, mivel a bevezetőhöz egyetlen kommentet sem kaptam, aminek okát nem tudom. Most vagy meguntatok már engem vagy csak lusták vagytok írni.:) Akármelyik is az ok, én most megint megkérnélek titeket, hogy valami visszajelzést adjatok! Annyi minden elképzelésem van a történettel kapcsolatban, nem szeretnék megint zátonyra futni. Szóval kérlek valami véleményt írjatok!

Nem is fecsegnék tovább, remélem tetszeni fog az első rész, jó olvasást!

Vivu.

.-. Jessica .-.

Néhány testőrrel az oldalamon próbálok a futószalag közelébe jutni, amin a bőröndjeim helyezkednek el. Ahogy megpillantom a sajátjaimat, gyorsan rájuk mutatok, hogy az őrök le tudják emelni onnan. Amint végzünk az egész művelettel az autóhoz sietünk, ami majd az otthonomba szállít engem. Megigazítom magamon a kabátomat, hogy kellőképpen védekezzek a hideg ellen, majd kilépek az ajtón a szabadba. Pár perc után már az autóban ülve integetek a lelkes rajongóknak, akik csak miattam jöttek ki ezen a hideg napon a reptérre, hogy láthassanak engem. Eléggé lelkiismeret furdalásom van azért, mert még csak a közelükbe se mentem, de meg kell érteniük, hogy így is késésben vagyok.

- James egyből a plázába menjünk. – adom ki a sofőrömnek az utasítást, mert eredetileg úgy volt, hogy előbb hazamehetek lepihenni, de út közben változott a terv. Hátradőlök az ülésem, majd homlokomat megfogva az ablaküvegnek dőlök.

- Valami gond van? – kérdezi aggódva James, mire egy hosszasat fújtatok, majd egy mosoly közepette felé fordulok.

- Nincs semmi baj. – válaszolok neki. – Csak lefárasztott az út. – vallom be neki őszintén, majd újra az eredeti pozícióba helyezem magam.

Lehunyom szemeimet, majd hagyom, hogy az álom magával ragadjon. Talán fél órával később arra ébredek fel, hogy egy ismerős hang szólítgat a nevemen, miközben a vállamat rázogatja. Azonnal kinyitom szemeimet, majd egy hálás mosolyt küldök James felé, aki az iménti cselekedetet végre hajtotta. Egy kis tükörben megigazítom a frizurámat, majd ezután kinyitom az ajtót. Ahogy kiteszem a lábam, hatalmas sikoltozás veszi kezdetét. Mindenki az én nevemet kiáltja és több kéz is papírral és tollal párosítva nyúl felém. Párat el is veszek, amiket gyorsan aláfirkantok, majd hamis mosolyok után belépek az épületbe.

- Sziasztok. – üdvözlöm barátnőimet, akik már percekkel előttem megérkeztek a helyszínre. Stella azonnal a karjaimba veti magát, majd miután elenged, a többiek is megteszik ezt. – Ennyire hiányoztam volna? – kérdezem, miközben felnevetek.

- Nem igazán. – rázza meg a fejét Emma. – Csak a látszatot szerettük volna fent tartani. – magyarázza ki magát, mire felhúzom a szemöldökömet. – De lebuktattál. – folytatja, majd felnevet, ami a többieket is erre kényszeríti.
- Akkor azt hiszem, az ajándékokat megtartom magamnak. – reagálok kijelentésére, mire mindannyian szúrós pillantásokat lövellnek Emma felé.
- Csak vicceltem ám. – mondja, mire ismét nevetésben török ki.
- Majd otthon megkapjátok. – fejezzük be a társalgást, mert szólítanak, hogy a rajongók készen állnak az akusztikus koncert kezdetéhez.

A kordonon elhelyezett székek egyikén ülve kémlelem a tömeget, akik szemében látom az örömöt. Az örömöt, amiért ma el tudtak jönni, amiért láthatnak minket. Ez a tény, hogy miattunk örülnek, egyszerűen elképesztő. Még mindig nem tudom ezt az egészet elhinni és, ha ők boldogok, akkor én is az vagyok. Miután Bella elmondja a szokásos üdvözlést, megszólalnak az első ritmusok, majd Nora hangja is felcsendül a mikrofonban. Fokozatosan lépünk be a dalba, majd a refrénnél már mind az ötünk hangja hallható. A dal utolsó két sorát én fejezem be, amit hatalmas tapsvihar követ.
- Mindenkinek nagyon szépen köszönjük, hogy eljött ma. – kezd bele a zárószövegbe Stella. – Imádunk titeket! – folytatja Bella. – Nélkületek most nem ülnénk itt. – csatlakozik Nora. – Mindent köszönünk. – mondják egyszerre a lányok, majd aggodalmasan tekintenek rám, hiszen nekem is csatlakoznom kellett volna, de ehelyett tátott szájjal és kidülledt szemekkel meredek a távolban álldogáló emberekre, akik közül párat eléggé jól ismerek…