18.fejezet: Rémálom

Sziasztok :)
Meghoztam a 18.fejezetet.
Örülök,mert jóval túl léptük a 9000-et !! Nagyon boldog vagyok,hogy ennyien nézitek az oldalt !!
Egy valaminek viszont nem örülök...nem nagyon kapok komikat :/
Nem szeretnék véglegesen komi határt bevezetni,de jelenleg,amíg nem lesz 3-4 komi nem kerül fel a következő feji !! És csak úgy mondanám,hogy már kész van a következő,amiben bőven lesznek izgalmak !
Remélem tetszeni fog. Jó olvasást :)

.-.-. Jessica Moun .-.-.

Egy kívánság...de vajon mit kívánjak? Egész hazafele úton ezen töprengtem,de még mindig nem jutottam dűlőre. Már két nap is eltelt,de még mindig nem jutott eszembe valami igazán ütős,amire azt mondtam volna,hogy igen ez lesz az. Az egészben még az is rátesz,hogy együtt kell kiötölnünk valamit,ami nálunk azért nehéz,mert különbözik a véleményünk,mindenki mást szeretne. 

- Ne kapcsolgasd már folyton azt a hülye tv-t.- kiabálok rá Niallre miközben próbálom megszerezni tőle a távirányítót,de ő kinyújtsa a kezét,hogy az még messzebb kerüljön tőlem.

- De nincs semmi nézhető benne.- védekezik a szőke srác.- Ó..kaja ez jó lesz.-állapodik meg végre az egyiknél,amin éppen muffint készítenek. Szem forgatva dőlök vissza az eredeti helyemre. Mikor már a 24. darabnál járnak elfogy a türelmem. Felállok a kanapéról és a földszint fele indulok,de valaki elkapja karomat.

- Ne hagy itt.- majd visszahúz a kanapéra.- Mindenki alszik és ha te is itt hagysz unatkozni fogok.- világosít fel az előbbi cselekedete miatt. A mai próba után nem is csodálom,hogy mindenki alszik,mert ma rendesen lefárasztottak minket. A dalt minimum tízszer elő kellett adnunk és azzal a kifogással,miszerint nem vagyunk jó kondiban elküldtek minket edzeni. Persze ott saját edzőnk volt,aki egy perc pihenőt sem adott. Egyre csak azt hajtogatta,hogy a koncerteken sem tudunk,majd pihenni.

- Jessica itt vagy?- ijedten kapom fel a fejem Niall kérdésére,ugyanis már az elalvás szélén álltam.

- Mi persze.-válaszolok neki miközben megdörzsölöm a szemeimet.

- Akkor mit kérdeztem?- ölbe tett kézzel és felhúzott szemöldökkel várja a válaszom.

- Hát...azt...hogy-habogok össze-vissza,mire megcsóválja a fejét.

- Jól van aludj csak,akkor majd később megbeszéljük.- kijelentésére csak bólintok egyet köszönetképpen.

***

Egy kihalt pusztán sétálok. Teljesen egyedül. Semmi élet sincs a közelembe. Egy árva madárka sem repül az égen,sőt még a bogarak is eltűntek a levegőből. Senki sincs itt. Csak én. Egyedül.
Ezeken gondolkozva sétálok a pusztán,ahol a fű szálak egyre nagyobbak lesznek. Már a derekamnál jár a gaz mérete,mikor egy sárga valamit veszek észre benne. Közelebb hajolok,hogy jobban szemügyre vehessem,de mikor megpillantom ijedtemben hátra esek. Ez egy kígyó. Azoknak a dolgoknak az egyike,amiktől a legjobban rettegek. Amilyen gyorsan csak tudok felállok és futni kezdek. Nem tudom merre,csak megyek. A városba értem,de még mindig egy árva lélek sincs a közelben. Egy szűk kis utcába sétálok,ahol a falakat vizsgálom. Mindenféle firkantásokat találok rajta. Egyszer egy különös dolgot veszek észre. Az én képem van a falon...ezzel a felirattal: Te következel. Hangokat hallok a hátam mögött,mire megfordulok és látom az árnyak különös játékát. Ismét futásba eredek,de nincs sok esélyem a kijutásra,ugyanis a falak egyre jobban közelednek egymáshoz. Gyorsabb tempót felvéve közeledek a kijárat felé,amikor annak végén egy hatalmas fehér fény jelenik meg. Kíváncsiságom nem hagy nyugodni,így afelé közeledek. Behunyom a szemem és belépek a fény áradatba.
A látványtól megrémülve sétálok a sírok közt,amin virágok sorakoznak,némelyiken pedig egy-egy gyertya kap helyet. Egyszer csak egy nagy tömeget pillantok meg. Nagy léptekkel megyek feléjük. Egy temetés lehetett,mert mindenki talpig feketében volt. Mikor megpillantottam,hogy kik állnak ott még jobban megrémültem. Mindenki ott volt. Mindkét banda tagjai ott voltak,de még a nagyiék is,unokatestvérek,rokonok,barátok,az öcsém,Justin,anyu,de legnagyobb meglepetésemre még apu is itt volt. A családja nélkül. A szüleim sírva borulnak egymás vállára,mitől a félelem újra erőt vesz rajtam.
- Anyu mi történt itt?- kérdezem már én is könnyekkel küszködve,de semmi válasz.- Stella?- fordulok barátnőm felé,de ő is csak Bella vállán zokog,ahogy a többiek is. Mi a fene folyik itt? Kérdezem magamtól miközben a síró embereket figyelem. A kíváncsiságom ismét erősebb nálam,így a sír felé fordulok,hogy megtudjam végre,hogy mi történik itt,de nincs rajta név csak egy évszám: 1994-2012. A születési dátumom? Nem az nem lehet. Még közelebb hajolok,hogy megnézzem biztosan csak tévedhet,hiszen rengeteg ilyen születési ember él még,de még is csak furcsa,hogy az én családi köröm van itt. Hirtelen egy név rajzolódik ki a sír táblán....: Jessica Moun.


Hirtelen felriadok és felülök az ágyon. Könnyeim nem csak az álmomban törtek felszínre,hanem a valóságban is. Lihegve kapok a szívemhez,lábaimat pedig még közelebb húzom magamhoz. Egy álom volt az egész...egy rémálom. Még mindig nem tértem magamhoz. Sokkos állapotomban csak hangokat hallok,de reagálni nem tudok rájuk.
- Úristen Jessica. Mi történik veled?- hallom Liam hangját mellettem,aki kezeivel rázogat,hogy térjek magamhoz,de nem megy.- Stella gyertek gyorsan be.-kiabál újra és hangján érezhető a félelem.
- Mi van már?- jön be és hangját ítélve a fáradtságot veszek észre.- Te jó ég. Ez meg mit csinál?- kérdezi nevetve,de mikor észre veszi,hogy baj van,arca ijedt képet ölt magára.- Jessica. Hahó.- pofozgat már,de még mindig nem reagálok. Magam sem tudom mi történt velem.- Hívjatok már orvost.- ordibál a többieknek.
- Miért mi történt?- kérdezi érdeklődve Bella. Mikor megpillant arca neki is aggodalomba esik.

***

A madarakat figyelem,ahogy az égen szárnyalnak és ez megnyugtat. A nap sugarai jól esően cirógatják a bőrömet. A friss levegőből egy mélyet szippantok és csak utána válaszolok a doktor úr kérdésére.

- Nem tudom. Sosem történt még velem ilyen.- válaszolok neki őszintén,mire bólogat és egy papírra firkant valamit.

- Történtek veled mostanában olyan dolgok,ami miatt így reagál a szervezeted?- hosszasan fújtatok egyet,majd mondandómba kezdek.

- Az egész tizenkét éves koromban kezdődött a nagyi elvesztésével. Ő volt az egyetlen,akitől úgy éreztem,hogy igazán szeret,akinek igazán számítok és mikor elvesztettem hónapokig csak sírtam. Számomra volt a legtragikusabb az elvesztése. Utána következett,hogy apám elhagyott minket. Már ekkor éreztem,hogy az életem fenekestül fel fog fordulni. Ugyan pénzügyileg támogatott minket,de jobb lett volna,ha felnevel. Folyamatosan próbáltam felvenni vele a kapcsolatot. Telefonon mindig beszélgettünk és mindig elmeséltem,hogy mi történt éppen velem,de sosem érdekelte. Az iskolában is mindig a tökéletesre törekedtem és ez valahogy így van most is.- fejeztem be végül az életem rövidebb változatának mesélését.

- Szóval ezek a dolgok ennyire nyomott hagytak benned és most törnek felszínre.- kijelentésén elgondolkozok. Talán igaz van,sőt ő egy orvos. Persze,hogy igaza van.- De mond csak ezeket a kimagasló teljesítményeket miért teszed? Magadnak szeretnél elismerést szerezni vagy az apádtól?- erre a kérdésre mindig is tudtam a választ.

- Az apámtól.- már nem bírtam és könnyeim újra felszínre törtek.

***

- Biztos jól vagy?- kérdezi aggódva Stella,mire csak bólogatok.- És készen állsz most lelkileg erre.- ismét csak bólintok.

Kiszállok az autóból és a hatalmas épületre tekintek,ahol emberek ezrei várakoznak most éppen. Minket várnak. A biztonsági őrök miatt nem szúrnak ki minket,így könnyen besétálhatunk a plázába, ahol még nem is tudjuk mi vár ránk. Belépve a helyünkre vezetnek minket. Közben élvezettel figyelem,ahogy az emberek egyként ordibálják a nevünket. Felemelő érzés,mikor tudod,hogy ennyire szeretnek téged. Leülünk a székünkre és egy tollat nyomnak a kezünkbe.

- Szia Jessica.- jön oda remegve egy lány.- Én vagyok a legnagyobb angliai rajongód.- elmosolyodok,mikor meghallom. Hirtelen leveszi magáról a dzsekijét,amin megpillantom a nevem és a képem. Köszönetképpen ezt firkantom a CD-re: A legnagyobb rajongómnak Sarahnak. Puszi: Jessica. mellé pedig még különböző méretű szíveket rajzolók,majd átnyújtom neki ő pedig tovább megy Liamhez.

- Úristen el sem hiszem,hogy Angliában vagytok.- lép oda a következő a sorban.- Aláírnád itt nekem?- majd a pólójára mutat én pedig bólintok egyet. Felállok,hogy közelebb jussak a lányhoz és aláírom neki a pólót.

- Szia.- tekintek fel a hang felé,ami egy férfi hang.- Aláírnád ezt nekem?- kérdezi huncut vigyorral az arcán.

- Persze. Milyen névre dedikálhatom?- folytatom a kis játékot,amit elkezdett.

- Harry.-felel egyszerűen.- Harry Styles.- aláírom neki a képet - amit egyébként nem tudom,hogy honnan szerzett. Talán erre készült egész idáig. - majd intek,hogy jöhet a következő.- Ne haragudj,de csinálhatnánk egy közös képet is?- nyújtja fel a fényképezőt,mire felnevetek.

- Harry feltartod a sort.-felelek neki nevetve,mert ha így folytatjuk estére sem végzünk. Szomorú képet felvéve ül vissza a helyére.