23.fejezet: Fájdalom...

Sziasztok :)
Mivel írtátok,hogy ne hagyjam abba,ezért úgy döntöttem,hogy nem is teszem :)
Most itt lenne a 23.fejezet. Páran lehet,majd utálni fogtok a vége miatt,de megnyugtatnálak titeket,hogy ezzel még nem biztos,hogy vége :P
Remélem tetszeni fog. Jó olvasást !
Wiwike :)

Stella Bracker:

A látványba is beleborzongtam, amikor az ágyon mozdulatlanul fekvő Harry-t néztem. Arcán most nem volt látható az a jókedvű mosoly, szemei csukva voltak, de haja még most is ugyanúgy állt. Kezeit maga mellett tartotta, amiben látszott a kézfejébe szúrt infúzió. Teste egy fehér lepedővel volt leterítve, hogy védve legyen a hideg ellen. Egyik lába gipszben volt és a nyakán lévő merevítő sem mutatott megnyugtató látványt, ahogy az orrán lévő lélegeztető sem, ami oxigént juttatott a tüdőjébe. Jelen pillanatban az őt körülvevő gépek tartották életben…

Az a gondolat, hogy talán most láthatom utoljára megrémített. Szememből folyamatosan hulltak a könnyek. Szörnyű érzés volt belegondolni abba, hogy mi van, ha ő már nem lesz köztünk. Ha már nem láthatom a vidám mosolyát, a boldogságtól csillogó zöld szempárját, a tökéletes fürtjeit. Ha már nem érezhetem a csókját, nem érinthetem testét, ha már nem lesz velem.

Furcsa érzések kavarognak bennem, de talán csak én érzem őket annak. Ez egy új érzés számomra, amit nem tudok szavakba önteni. Van rá megfelelő kifejezés, de még ez is gyenge ahhoz, amit én most érzek. Érzem,hogy amikor meglátom szívem egyre hevesebben ver, az ereimben csak úgy pezseg a vér és egy bizsergető érzés önti el az egész lényemet. Most már nem félek kimondani. Már bátran felmerem vállalni azt a szót, amivel oly sokan dobálóznak, mikor nem is sejtik, hogy mekkora jelentősége van...Szeretem ! 

Nem lehet, hogy Ő elhagyja az élők sorát...hiszen még annyira fiatal ! Nem érdemli meg ezt a sorsot. Mindig is jó ember volt. Mindig is segített, ha valaki bajban volt. Mindig is számíthattak rá a barátai. Mindig is kiállt amellett, akit szeretett. Sosem hagyott cserben senkit!

- A betegnek nagyon súlyos az állapota. - magyarázta egész végig a többieknek az orvos, de én csak ezt a mondatát hallottam meg, mivel mindvégig az alvó Harry-t figyeltem.- Nem biztos, hogy megéli a holnapot...- közölte érzelem mentesen.

- Nem,Harry nem fog meghalni ! - kiáltottam fel haragomban.- Túl fogja élni.- folytattam ezúttal halkabban figyelemmel véve a kórtermekben lévő betegre.- Túl kell élnie! - mondtam már inkább magamnak miközben egy újabb kicsordulni készülő könnycseppet, töröltem le az arcomról.

Már másfél órája várunk, hogy az orvos újra kijöjjön és közölje a jó vagy a rossz hírt. Az ereim már pattanásig feszültek a félelemtől. Érzem, hogy a szívem néha kihagy egy-egy dobogást. A könnyeimmel küszködök miközben a már lerágott körmeit próbálom tovább lerágni. Egyszer csak egy fehér köpenyes alakot pillantok meg a távolban, aki felénk közeledik. Rögtön felpattanok álló helyzetbe és elindulok az irányába. Hallottam a mögöttem haladó lépteket is, amik engem követnek. Mikor az orvossal szemben álltam megtorpantam, de nem szóltam semmit. Vártam, hogy ő mondjon valamit, amit pár perccel később meg is tett. A hallottak után úgy éreztem, mintha egy kést döftek volna a szívembe, a fejem zsongani kezdett és pár másodperc után minden elsötétült. Már csak a többiek kiabálásait hallottam és, hogy néhány erős kar elkap, nehogy a földre zuhanjak...

~ 3 héttel később ~

Az egész baleset óta már több mint három hét eltelt. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogyan történhetett meg ez az egész. Könnyeimet törölgetve figyeltem a hóesést, ahogy a kis hópelyhek egymás után hullnak a fehérségbe és utána el is tűnnek benne. Pont, mint a fájdalom: egy ideig úgy érzed, hogy sosem fog elmúlni, de végül rájössz, hogy az idő minden sebet begyógyít. Én ebben nem hiszek. Az én fájdalmamat már semmi nem tűnteti el. Örökké itt fog élni bennem legbelül. Hibásnak érzem magam a történtek miatt. Talán én voltam az oka mindennek.
- Stella ne őrlődj emiatt. Nem a te hibád. – döcögött a járókerettel és gipszbe kötött lábakkal. – Az én hülyeségem volt.- folytatta miután helyet foglalt a mellettem lévő széken.
- Te mit keresel itt? – förmedtem rá, amit meg is bántam, mert talán egy kicsit durva voltam. – Ne haragudj, de nekem nem ágyban lenne a helyed? – kérdeztem tőle, mire kezeit maga elé téve védekezni próbált, de én csak intettem egyet neki a kezemmel, hogy befelé.
- Bent várlak. – kiabált a szobából.

Niall Horan:

Egy gondolat, egy érzés, egy szó, egy álom, ami most teljesen összetört bennem. Azt hittem végre sikerült ledöntenem azt a bizonyos falat, amit a szíve köré épített. Igazából győzelmet is arattam csak végül valaki gyorsabban fogta meg a már szabad szívét. Talán előbb cselekednem kellett volna. El kellett volna neki mondanom, hogy mit érzek iránta, de most már késő ezen rágódnom.
Egyedül sétálgatok Stockholm fagyos utcáin úgy, hogy még levegőt is alig kapok az arcomat elfedő sáltól. Szükségem van egy kis magányra, hogy át tudjam értékelni a helyzetet. Nagyon fáj, ami történt,de talán tovább kellene lépnem. Talán hagynom kellene, hogy boldog lehessen mással. Talán, Talán, Talán…ez a szó, ami most teljesen megőrjít. Talán az is lehet, hogy még is csak küzdenem kéne a szerelméért. Talán egyszer ráébred, hogy én vagyok az, aki igazán boldoggá tenné.
- Niall Horan? – szólalt meg egy kedves női hang, mire felkaptam a tekintetemet. Aranyosan elmosolyodott, mire észre vette, hogy tényleg az vagyok, akinek hitt.
- Lucy? – kérdeztem vissza, mire bólogatott. – Hát te meg mit keresel Stockholm-ban? – szólaltam meg újra, mire felém közeledett és átölelt. Éreztem, ahogy barna, hullámos tincsei a vállamra hullottak és barack illatú samponja is megcsapta az orromat. Mikor elhúzódott tőlem megláttam életvidám tengerkék szemeit.
- Apuhoz költöztem, és most ide járok fősulira. – válaszolt, majd egy apró mosolyt dobott hozzá. Elszégyelltem magam, amiért rákérdeztem, mert ezek szerint a szüleik válása megtörtént. – Semmi baj. Nem tudhattad és amúgy is 18 vagyok már fel tudom fogni. – folytatta, mire egy halvány mosolyt küldtem felé.
Lucy-t már gyerekkorom óta ismerem. Egy óvodába, és egy általános iskolába jártunk, de a gimi alatt teljesen megszakadt köztünk a kapcsolat, mivel a családjával London-ba költöztek. Már akkor is sokat veszekedtek a szülei, és úgy látszik, hogy nem tudták helyre hozni a kapcsolatukat, így inkább a válás mellett döntöttek.
- Jó végre pár év elteltével újra beszélgetni veled. – mondtam neki már egy kávézóban ülve miközben a forrócsokimat kortyolgattam. – És hogy állsz pasik terén?- kérdeztem rá a legszemélyesebb dologra, de ő csak ismét elmosolyodott, mint azt az elmúlt egy órában tette.
- Szingliként nyomom. – felelt egy vállrántás közepette. – Még várok az igazira. – nevetett fel, mire én is ugyan így tettem.

Louis Tomlinson:

A hotel szobában ülve, olvastam az aznapi híreket. Elég érdekes volt, mert már a címlapon is én szerepeltem és az újdonsült barátnőm. Mindenki csak találgatott, hogy mi lehet köztünk. Tényleg járunk vagy csak szimplán élvezzük egymás társaságát? Én az elsőre tippelnék…

~ Fotósaink már többször is lencsevégre kapták, ahogy Louis Tomlinson egy lánnyal nyilvánosan sétálgat kézen fogva és néha még pár csók is elcsattan.

A hírek szerint a híres énekes újra ex-barátnőjével jár Eleanor Calder-vel, de ezt még nem erősítették meg, bár a képek nagyon erre utalnak…~

Elmosolyodtam az újság olvasása közben. Eszembe jutott minden, hogy miért is Eleanor mellett döntöttem és ezt fel is írtam egy papírlapra:
1. A legfontosabb: Nora hamarosan visszautazik Amerikába és a távkapcsolatok 80%-a nem működik.
2. Eleanor-t jobban ismerem. Tudom,hogy mikor szomorú, mikor boldog vagy, hogy mikor ideges. Mindent tudok róla !
3. Eleanor kedves,gyönyörű,okos,magabiztos és még sorolhatnám…mellesleg szeretem Őt !
Nagyjából ennyi lenne, amit felírtam, hogy őt választottam…